Tartalom
Könyvajánló
v
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
v
2008. június 20.
VII. évfolyam 6. szám
Kedves, meg hogy Tisztelt, írod
leveled, ha jön, derűt áraszt,
szép szavak, képek messzi partokról,
mint flaskába zárt üzenet.
Csak azt az Urat, azt ne írnád oda...
tudom, ma újra divat, szokás, etikett,
rongy-rázós címek, meg rangok világában
a fene se tudja minek,
de, hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Voltam elvtárs, társtalan és hűtlen
testvér is egyszer, bár azt jobb feledni,
amigo, tovaris, Hej You! Sir meg mister,
tiszteltek is elvétve, csak úgy mellékesen,
főleg adót, ha kértek,
ami gyakran hátralékban volt...
volt, aki küldött durván, el a balfenéken...
cím meg rang nélkül, azt se bánom,
hiszen... hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Szegény a nyelv, sajna,
nincs választás, benne egy
szégyen-történelem lapul,
hol az ember vagy szolga volt, vagy Úr.
Cifra egy világ, a pap az Úr szolgája,
a népnek ő a tisztelendő Úr.
Az Urat dicséri, felfelé nyal, lefelé tapos,
míg üres vigaszt ígér a nincstelennek...
De ez ma már nem az én világom,
hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Urak, ha jönnek új szolgát keresve
s lesz elég, tudom önként talpnyalók,
helyet cserélve néha, de a szabályt betartva,
szolga fel, úr lefelé... hamis cím, önámítás...
ez kell honfitársak, csak fel a fejjel, előre.
De te, kedves idegen, ha írsz, hát
légy jó és hadd az urat, kell az a fenének,
s ha valaha netán hittem is magamról,
bűnömet szánom-bánom,
és hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Kaskötő István
Sem Ura, sem szolgája...
v
Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.
(1972)
 | ||||
v
Honnan is jöttem én? Valahonnan a polgárság legalsó rétegéből, létért küzdő, bizonytalan kistisztviselők és bohém, semmit el nem érő művészek világának határáról.Már a nevem is milyen idétlen! Harangozó Jusztitia, Kornélia, Adolphina. Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor beírattak az iskolába. Anyám százszor is elmondatta velem, hogy bele ne süljek, ha megkérdezik. Addig csak Juszti voltam, máig így szeretem legjobban.Volt énnékem keresztanyám és keresztapám is. Egyik csóróbb, mint a másik. Nem is kaptam tőlük soha semmit. Megegyeztek a szüleimmel, ha nekik lenne gyerekük, majd én leszek a keresztanyja, az se kap semmit tőlem. Engem nem kérdezett senki, hiszen még úgyis csak óbégatni tudtam.Jusztitia apáca nagynéném tiszteletére lettem. Kornélia volt a keresztanyám, Dolfi, vagyis Adolfo de Zonca a keresztapám. Szüleim fiút vártak, és ha teljesül a vágyuk, akkor most lehet, hogy Adolf vagyok. Vagy talán Adolfo, Juszticiusz, Kornél. Brrr! v
Ha csendesen lépsz, észrevétlenül
– még akkor is, ha mélyen, legbelül
megölted már az álmok szörnyeit –,
ne hidd, hogy démonod majd elkerül!
Ha benned is felforr az indulat,
számítsd ki pontosan ugrásodat!
Tudod, barátom, egyre süllyedünk,
sötét rémségek tátják szájukat.
A testeden nem gyógyuló sebek,
a lelkemen elgennyedt rút hegek.
Két kézzel osztogattuk el hitünk,
káromkodunk szelíd imák helyett.
A pusztítást szabályos terv szerint
hajtottuk végre, súlyos érveink
voltak mindenre, vágyra, vad zenére,
de most, érzem, feltámadunk megint.
Igen! Sárkányok élnek köztünk, zöld
manók meg tündék, és sárkányölők...
Szerencsés vagy, ha néha láthatod!
Tudd meg, hogy nélkülük sivár a föld!
| ||||
v
| ||||
L. Gál Máriának
Fészket keres magányos száraz ágon,
Szívedre röppen, ázott kis veréb;
Megérint halkan, könnyű, lepkeálom –
S lám felriaszt: békességet zenél.
Békességet, hol vágyak dübörögnek,
Hol bánt a fény és odvas a sötét,
Szeretetcsontot hová néha löknek,
S kutyák marják el fiak örökét.
Kakukktojással van tele a fészek,
Gyűlnek alá fekete farkasok;
Verébke mégis itt marad tevéled,
Hát mért riadsz? – ölelnek csöndkarok;
A csönd ölén, lásd, ott a békességed,
Elszáradt szíved benne földobog.
v
| ||||
- Nem sikerült - suttogta Ria alig hallhatóan. - Azt hiszem senkinek sem fog sikerülni.Gézu értetlenül és csodálkozva nézett rá.A kötés alatt mintha kikerekedett volna egy kissé az arca, s már közel sem olyan sápadt, mint legutóbb. Ez csakis a felépülés jele lehet! A műtét sikerült! Sikerülnie kellett!Megfogta a lány paplanon nyugvó kezét, megszorította.- Nem vagyok szakértő - mondta Gézu, - és a főorvossal sem beszéltem még, de én úgy látom sikerült. Lassacskán visszatér beléd az élet. Még egy, az utolsó műtét és túl leszel rajta. Néhány nap múlva végleg felgyógyulsz. Elhagyhatod a kórházat, aminek éppen ideje már. Várnak az olvasóid. És én is szeretnék már táncolni veled.Ria szomorú mosolyra húzta száját.- Te a műtétre gondolsz, ugye?- Arra hát!- Én nem arra gondoltam.- Hanem mire?- A könyvemre.v
| ||||
„Helyetted is megértek” — mondta most —,
„helyetted is járom a csalitost,
megoldok indákat, gabalyodott
gallyakat meg gordiuszi csomót;
ha kell, zsebkéssel rontok a bogoknak,
végére járok, hol késik a vonzat,
körmondathoz érve kígyó leszek,
s átfonva őt jelentést préselek;
ha elmém mezőre, ősködbe érne,
naiv galambként röppenek föléje:
sík a síkra, suhanva megbukom;
de ne tudd meg,
mit láttam utamon:azt hinnéd, utolszor hagytalak itt,
ám egy utazás mire sem tanít.
Azok a medrek és vonulatok,
azok a lapályok és kaptatók
csak úgy adnak, ha kész vagyok az útra,
mindig kész: mert nem hagyhatom magukra
sokáig őket: elvadulna mind,
kárörvendőn elmosnák nyomaim,
meredne mind a szirt, szörnyen csodás,
mint elzárkózó meghatározás.
Talán te bolyongnál” — kérdezte nyersen —
„megkövült útvesztők közt elveszetten?
Ücsörgésem hát nem tréfadolog.
Helyetted értek, veled maradok.”
v
id. Benedek Jenő
festőművész
1906-1987
Koszos vonat,
ragacsos lépcső,
sárpettyes ablak,
kiégett fénycső.
Leülsz, az ülés
cuppogva koppan,
németet magol
a nő a sarokban.
Fiatal srác,
vidéki lehet,
köszön, ismeri
még az illemet.
Könyvet vesz elő,
sárgát, vastagot,
meglepetésemre
egy antik Balzacot.
Idegenek,
koszos vonaton,
reménnyel teli
hétfői napon,
cinkos, rendhagyó
intimitásban.
Mi, nemdohányzók,
régi kiadásban.
v
Kőkerítés dőlt falán keresztül
bejár a szél surranva, szökellve
őszi fényben márványtömbök égnek
titokzatos rózsapírt lövellve.
Felkomorló, sötét obeliszkek -
a feliratok sokat sejtetők
csak állok itt, mély döbbenet szívemben
mert nem egyformák mind a temetők.
Elburjánzott cserjék nőnek szerte
ösvény köztük alig járható -
rég bezárták, nem tudom mi végre
fölötte még madár sem látható.
Sok síremlék hamvakat sem őriz
csak „Dachau” és mellette a név
s nevek hosszú, hosszú oszlopokban
mert füstté vált egy egész nemzedék.
Törött táblát nézek lent a fűben
még rajta Mózes héber számjegye -
s vízióként elvonul előttem
a sárgacsillagosok menete.
1970.//Aszód
| ||||||
v
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
Id. Benedek Jenő: Alföldi táj
Vihar előtti csend.
Csak szikra, csak pattanás.
A mező felett halkan dereng
Egy éles villanás.
Távol, mint fa lombja,
Szelíden úszik a felhő,
Szegény emberek gondja
Szánt s fütyül a szellő.
Kihunyt a nagy meleg,
Felszisszennek a bokrok.
Dörren a fergeteg
S grimaszos bolondok
Módjára táncolni kezd
A nyögés, a kacaj;
Finom füleket edz,
Majd kibomlik a zaj.
És mi csak menekülünk,
Ám oly végtelen e vidék,
Csak viharlámpást lelünk,
Mely szenderegve ég.
Aztán elalszik az is.
Sötétbe fülled a táj.
Új nap köszönt lassan
S pihegünk. Csak egy szellem jár.
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
id. Benedek Jenő: Boldog délután
Ilon szökdécselve futkosott ide-oda a lejtős domboldalon. Vidám kis lénye együtt virult a koranyárral, kezében néhány szál üde vadvirág, mályva, borbolya, vad margaréta tarkállt; kékek, sárgák fehérek, mind-mind, ami a dús fű közül kikandikálva kínálta ünnepi díszét, azt sugallva: - Engem vigyél magaddal.A bogarak zümmögésén át hirtelen oda nem illő, távoli hangocska szállt fel hozzá. Kíváncsian kapta arra a fejét, ahonnét hallani vélte:- Oáá, oáá…A völgyben kanyargó út fölé boruló fák alatt sétáló fiatal nő tolta maga előtt a babakocsit, amelyből a kérő panasz hangzott. A nő megállt, behajolt a felsíró apróságért, kiemelte – a feje fölé, mintha szállni készülne vele -, aztán karjába zárta. A babasírást azonnal a dúdolása váltotta fel, aminek csak becéző dallama ért fel a lány füléig. Ilon meg csak leült a magas fűben és visszafogott lélegzettel figyelte, mi fog történni lent.
| ||||
v
| ||||
Azon a bizonyos negyvennégyes télen a Sávoshegyen, ritka harapós hideg ölelte dermedtre az erdőt. Az öreg Baranyi borpincéje mellett állt egy aggastyán juhar. Gyökerei, mint fagyott karvalyláb markolták a földet, hogy az öreg törzsét ki ne tépje a jeges hóvihar. A pince mögött egy félszekérnyi zsuppköteg maradt az őszi tetőjavításból, beköltözött abba egy vénséges vén, agyafúrt varjú a családjával. Fonyódról. A madármatuzsálem jó előre megérezte csontjaiban az eljövendő kemény telet. Párja békésen öltögetett egy pár foltot az elkopott dolmányára, néha-néha kinézett a nád mögül, de vissza is húzta a csőrét, mert olyan hideg volt, hogy még a kutyák hangja is belefagyott a hajnalba.Persze az ágyuk, meg tankok bírták az ugatást. Lenn a kihalt faluban a karácsonyi éjféli misének már biztosan lőttek. Korponai kántor helyett, Sztálin orgonál majd a Megváltónknak. v
„Engem szeress, ne azt a macskát,
ne azt az önzőt, azt a csacskát !”
- kérleltél tréfásan s feleltem,
ám komolyabban, mélyről, csendben:
SZERETEM !
A mennyboltot is: ha azúr, ha halvány,
tavaszikék, avagy szomorkás;
ha elfedik az irigy fellegek;
amikor gyapjas nyájakat terel
a szél: kumulusz-, monszun-sereget;
ha pirkadatkor kelet sátor-sarkán
levélzöld, korall-, gyöngyház-, viola
pászták jelentik a napot s amint soha
oly forrón: bíbor fáklyák
lobbannak fel – rőt máglyái a délnek;
ha este mély kobaldba mélyed
s fény-pettyek szikráznak fel anyagán,
mint flitterek egy estélyi-ruhán.
Az ágat: amikor épp kipattant
rügyet ringat – ha szertelen lombot,
levélerdőt lobogtat;
ha dér alatt szomorkodik s recseg
s a zúzmarának sír panaszt;
ha hópamacsok piperézik;
hogyha lehajlik megadón, avagy
felnyúlik daccal – fel az égig !
Szeretem még: a kölyökmacskát
s a tépett-szőrű, vén kuvaszt;
a félvak, szőrtelen nyulacskát;
a tengermélyi őshalat
s az algát; a tigris-gyermeket
s a komor erdőn apja lábnyomát;
anyja emlőiben a langy tejet;
a gyíkot is ! – igenis ! – szeretem!
- ahogy csöpp fején smaragd-koronát
viselve kő mögül kileskel –
az oroszlánt, mikor bömbölve fölkel
s nyújtózkodik - s az ölebet – igen,
az ölebet is szeretem…
A mindig-régi, mindig új tavaszt,
az absztrakt, tarkabarka őszt,
a pompás, zsarnoki nyarat,
ha fénye ősz fejemre tűz;
a morc, velem-vánszorgó, vén telet…
A tájat, hogyha tágas, ha szabdalt;
ha szendereg, ha villám szeli át;
erdő ölén a párzás mély dalát
s a morgást, ami zivatart jelez:
a torokhangú, súlyos zengzetet…
Az emberen Isten keze-nyomát,
stigmával-ékes homlokát;
a bűnöst és a bűntelent.
Igen – igenis – szeretem !
A gyereket, az öreget,
a bölcset és az ostobát,
bölcsőmet, ami régen szétesett,
botom – ha majd kezembe vándorol
megtartani az elmorzsolt, beteg,
merev gerincet… A csendet
hogyha békés, ha meleg
s nem kong, mint kriptasorban a magány;
a társas-zsongást s az egyedüllétet,
a zajt-lármát-ricsajt is, mivel – élet!
Ne szabd meg: kit és mit szeressek – kérlek !
Szeretem azt a macskát – ó, nagyon
és oly nagyon, nagyon-nagyon,
NAGYON SZERETLEK – téged!
| ||||||
v
Nyitva az ajtó, a kapu tárva
Mehetnél éppen… ki tudja hova
Emlékeidet szívedbe zárva
Cipelve jussod, határig, s tova
Küzdelmes évek erőssé tettek
Tudássá érett sok-sok gondolat
Fellengzős álmok semmibe vesztek
Másképpen látod már a dolgokat
Századok sora, tettekre hívott
Mindened adtad, mégsem volt elég
Ellenség veled száz csatát vívott
Oktalan harcból legyen már elég
Lelkesedésnek nyoma sem maradt
Elfárad, megtört valami benned
Menekülhetnél a kertek alatt
Valami itt tart, itt is kell lenned
Kapzsik kezére nem hagyhatsz hazát
Részekre tépték egykori álmunk
Meddig hallgassuk hitszegők szavát
Mutasd az utat, s mi melléd állunk
| ||||
<