Tartalom
Könyvajánló
v
v
2008. június 20.
VII. évfolyam 6. szám
Kedves, meg hogy Tisztelt, írod
leveled, ha jön, derűt áraszt,
szép szavak, képek messzi partokról,
mint flaskába zárt üzenet.
Csak azt az Urat, azt ne írnád oda...
tudom, ma újra divat, szokás, etikett,
rongy-rázós címek, meg rangok világában
a fene se tudja minek,
de, hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.

Voltam elvtárs, társtalan és hűtlen
testvér is egyszer, bár azt jobb feledni,
amigo, tovaris, Hej You! Sir meg mister,
tiszteltek is elvétve, csak úgy mellékesen,
főleg adót, ha kértek,
ami gyakran hátralékban volt...
volt, aki küldött durván, el a balfenéken...
cím meg rang nélkül, azt se bánom,
hiszen... hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.

Szegény a nyelv, sajna,
nincs választás, benne egy
szégyen-történelem lapul,
hol az ember vagy szolga volt, vagy Úr.
Cifra egy világ, a pap az Úr szolgája,
a népnek ő a tisztelendő Úr.
Az Urat dicséri, felfelé nyal, lefelé tapos,
míg üres vigaszt ígér a nincstelennek...
De ez ma már nem az én világom,
hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.

Urak, ha jönnek új szolgát keresve
s lesz elég, tudom önként talpnyalók,
helyet cserélve néha, de a szabályt betartva,
szolga fel, úr lefelé... hamis cím, önámítás...
ez kell honfitársak, csak fel a fejjel, előre.
De te, kedves idegen, ha írsz, hát
légy jó és hadd az urat, kell az a fenének,
s ha valaha netán hittem is magamról,
bűnömet szánom-bánom,
és hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.

Kaskötő István
  Sem Ura, sem szolgája...
v
Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

(1972)

v
Honnan is jöttem én? Valahonnan a polgárság legalsó rétegéből, létért küzdő, bizonytalan kistisztviselők és bohém, semmit el nem érő művészek világának határáról.
Már a nevem is milyen idétlen! Harangozó Jusztitia, Kornélia, Adolphina. Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor beírattak az iskolába. Anyám százszor is elmondatta velem, hogy bele ne süljek, ha megkérdezik. Addig csak Juszti voltam, máig így szeretem legjobban.
Volt énnékem keresztanyám és keresztapám is. Egyik csóróbb, mint a másik. Nem is kaptam tőlük soha semmit. Megegyeztek a szüleimmel, ha nekik lenne gyerekük, majd én leszek a keresztanyja, az se kap semmit tőlem. Engem nem kérdezett senki, hiszen még úgyis csak óbégatni tudtam.
Jusztitia apáca nagynéném tiszteletére lettem. Kornélia volt a keresztanyám, Dolfi, vagyis Adolfo de Zonca a keresztapám. Szüleim fiút vártak, és ha teljesül a vágyuk, akkor most lehet, hogy Adolf vagyok. Vagy talán Adolfo, Juszticiusz, Kornél. Brrr!
v
Ha csendesen lépsz, észrevétlenül
– még akkor is, ha mélyen, legbelül
megölted már az álmok szörnyeit –,
ne hidd, hogy démonod majd elkerül!

Ha benned is felforr az indulat,
számítsd ki pontosan ugrásodat!
Tudod, barátom, egyre süllyedünk,
sötét rémségek tátják szájukat.

A testeden nem gyógyuló sebek,
a lelkemen elgennyedt rút hegek.
Két kézzel osztogattuk el hitünk,
káromkodunk szelíd imák helyett.

A pusztítást szabályos terv szerint
hajtottuk végre, súlyos érveink
voltak mindenre, vágyra, vad zenére,
de most, érzem, feltámadunk megint.

Igen! Sárkányok élnek köztünk, zöld
manók meg tündék, és sárkányölők...
Szerencsés vagy, ha néha láthatod!
Tudd meg, hogy nélkülük sivár a föld!

v
L. Gál Máriának

Fészket keres magányos száraz ágon,
Szívedre röppen, ázott kis veréb;
Megérint halkan, könnyű, lepkeálom –
S lám felriaszt: békességet zenél.

Békességet, hol vágyak dübörögnek,
Hol bánt a fény és odvas a sötét,
Szeretetcsontot hová néha löknek,
S kutyák marják el fiak örökét.

Kakukktojással van tele a fészek,
Gyűlnek alá fekete farkasok;
Verébke mégis itt marad tevéled,

Hát mért riadsz? – ölelnek csöndkarok;
A csönd ölén, lásd, ott a békességed,
Elszáradt szíved benne földobog.

v
- Nem sikerült - suttogta Ria alig hallhatóan. - Azt hiszem senkinek sem fog sikerülni.
Gézu értetlenül és csodálkozva nézett rá.
A kötés alatt mintha kikerekedett volna egy kissé az arca, s már közel sem olyan sápadt, mint legutóbb. Ez csakis a felépülés jele lehet! A műtét sikerült! Sikerülnie kellett!
Megfogta a lány paplanon nyugvó kezét, megszorította.
- Nem vagyok szakértő - mondta Gézu, - és a főorvossal sem beszéltem még, de én úgy látom sikerült. Lassacskán visszatér beléd az élet. Még egy, az utolsó műtét és túl leszel rajta. Néhány nap múlva végleg felgyógyulsz. Elhagyhatod a kórházat, aminek éppen ideje már. Várnak az olvasóid. És én is szeretnék már táncolni veled.
Ria szomorú mosolyra húzta száját.
- Te a műtétre gondolsz, ugye?
- Arra hát!
- Én nem arra gondoltam.
- Hanem mire?
- A könyvemre.
v
„Helyetted is megértek” — mondta most —,
„helyetted is járom a csalitost,
megoldok indákat, gabalyodott
gallyakat meg gordiuszi csomót;
ha kell, zsebkéssel rontok a bogoknak,
végére járok, hol késik a vonzat,
körmondathoz érve kígyó leszek,
s átfonva őt jelentést préselek;
ha elmém mezőre, ősködbe érne,
naiv galambként röppenek föléje:
sík a síkra, suhanva megbukom;
de ne tudd meg,
              mit láttam utamon:
azt hinnéd, utolszor hagytalak itt,
ám egy utazás mire sem tanít.
Azok a medrek és vonulatok,
azok a lapályok és kaptatók
csak úgy adnak, ha kész vagyok az útra,
mindig kész: mert nem hagyhatom magukra
sokáig őket: elvadulna mind,
kárörvendőn elmosnák nyomaim,
meredne mind a szirt, szörnyen csodás,
mint elzárkózó meghatározás.
Talán te bolyongnál” — kérdezte nyersen —
„megkövült útvesztők közt elveszetten?
Ücsörgésem hát nem tréfadolog.
Helyetted értek, veled maradok.”


v
Kattints, a kép nagyítható.
id. Benedek Jenő
festőművész
1906-1987
Koszos vonat,
ragacsos lépcső,
sárpettyes ablak,
kiégett fénycső.
Leülsz, az ülés
cuppogva koppan,
németet magol
a nő a sarokban.

Fiatal srác,
vidéki lehet,
köszön, ismeri
még az illemet.
Könyvet vesz elő,
sárgát, vastagot,
meglepetésemre
egy antik Balzacot.

Idegenek,
koszos vonaton,
reménnyel teli
hétfői napon,
cinkos, rendhagyó
intimitásban.
Mi, nemdohányzók,
régi kiadásban.

v
Kőkerítés dőlt falán keresztül
bejár a szél surranva, szökellve
őszi fényben márványtömbök égnek
titokzatos rózsapírt lövellve.

Felkomorló, sötét obeliszkek -
a feliratok sokat sejtetők
csak állok itt, mély döbbenet szívemben
mert nem egyformák mind a temetők.

Elburjánzott cserjék nőnek szerte
ösvény köztük alig járható -
rég bezárták, nem tudom mi végre
fölötte még madár sem látható.

Sok síremlék hamvakat sem őriz
csak  „Dachau” és mellette a név
s nevek hosszú, hosszú oszlopokban
mert füstté vált egy egész nemzedék.

Törött táblát nézek lent a fűben
még rajta Mózes héber számjegye -
s vízióként elvonul előttem
a sárgacsillagosok menete.

1970.//Aszód


v
Balatonpart, 1969. Kattints, a kép nagyítható.
Balatonpart, 1969. Kattints, a kép nagyítható.Balatonpart, 1969. Kattints, a kép nagyítható.Balatonpart, 1969. Kattints, a kép nagyítható.
Balatonpart, 1969. Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Id. Benedek Jenő: Alföldi táj
Vihar előtti csend.
Csak szikra, csak pattanás.
A mező felett halkan dereng
Egy éles villanás.
Távol, mint fa lombja,
Szelíden úszik a felhő,
Szegény emberek gondja
Szánt s fütyül a szellő.
Kihunyt a nagy meleg,
Felszisszennek a bokrok.
Dörren a fergeteg
S grimaszos bolondok
Módjára táncolni kezd
A nyögés, a kacaj;
Finom füleket edz,
Majd kibomlik a zaj.
És mi csak menekülünk,
Ám oly végtelen e vidék,
Csak viharlámpást lelünk,
Mely szenderegve ég.
Aztán elalszik az is.
Sötétbe fülled a táj.
Új nap köszönt lassan
S pihegünk. Csak egy szellem jár.

v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
id. Benedek Jenő: Boldog délután
Ilon szökdécselve futkosott ide-oda a lejtős domboldalon. Vidám kis lénye együtt virult a koranyárral, kezében néhány szál üde vadvirág, mályva, borbolya, vad margaréta tarkállt; kékek, sárgák fehérek, mind-mind, ami a dús fű közül kikandikálva kínálta ünnepi díszét, azt sugallva: - Engem vigyél magaddal.
A bogarak zümmögésén át hirtelen oda nem illő, távoli hangocska szállt fel hozzá. Kíváncsian kapta arra a fejét, ahonnét hallani vélte:
- Oáá, oáá…
A völgyben kanyargó út fölé boruló fák alatt sétáló fiatal nő tolta maga előtt a babakocsit, amelyből a kérő panasz hangzott. A nő megállt, behajolt a felsíró apróságért, kiemelte – a feje fölé, mintha szállni készülne vele -, aztán karjába zárta. A babasírást azonnal a dúdolása váltotta fel, aminek csak becéző dallama ért fel a lány füléig. Ilon meg csak leült a magas fűben és visszafogott lélegzettel figyelte, mi fog történni lent.

v
Azon a bizonyos negyvennégyes télen a Sávoshegyen, ritka harapós hideg ölelte dermedtre az erdőt. Az öreg Baranyi borpincéje mellett állt egy aggastyán juhar. Gyökerei, mint fagyott karvalyláb markolták a földet, hogy az öreg törzsét ki ne tépje a jeges hóvihar. A pince mögött egy félszekérnyi zsuppköteg maradt az őszi tetőjavításból, beköltözött abba egy vénséges vén, agyafúrt varjú a családjával. Fonyódról. A madármatuzsálem jó előre megérezte csontjaiban az eljövendő kemény telet. Párja békésen öltögetett egy pár foltot az elkopott dolmányára, néha-néha kinézett a nád mögül, de vissza is húzta a csőrét, mert olyan hideg volt, hogy még a kutyák hangja is belefagyott a hajnalba.
Persze az ágyuk, meg tankok bírták az ugatást. Lenn a kihalt faluban a karácsonyi éjféli misének már biztosan lőttek. Korponai kántor helyett, Sztálin orgonál majd a Megváltónknak.
v
„Engem szeress, ne azt a macskát,
ne azt az önzőt, azt a csacskát !”
- kérleltél tréfásan s feleltem,
ám komolyabban, mélyről, csendben:
SZERETEM !

A mennyboltot is: ha azúr, ha halvány,
tavaszikék, avagy szomorkás;
ha elfedik az irigy fellegek;
amikor gyapjas nyájakat terel
a szél: kumulusz-, monszun-sereget;
ha pirkadatkor kelet sátor-sarkán
levélzöld, korall-, gyöngyház-, viola
pászták jelentik a napot s amint soha
oly forrón: bíbor fáklyák
lobbannak fel – rőt máglyái a délnek;
ha este mély kobaldba mélyed
s fény-pettyek szikráznak fel anyagán,
mint flitterek egy estélyi-ruhán.

Az ágat: amikor épp kipattant
rügyet ringat – ha szertelen lombot,
levélerdőt lobogtat;
ha dér alatt szomorkodik s recseg
s a zúzmarának sír panaszt;
ha hópamacsok piperézik;
hogyha lehajlik megadón, avagy
felnyúlik daccal – fel az égig !

Szeretem még: a kölyökmacskát
s a tépett-szőrű, vén kuvaszt;
a félvak, szőrtelen nyulacskát;
a tengermélyi őshalat
s az algát; a tigris-gyermeket
s a komor erdőn apja lábnyomát;
anyja emlőiben a langy tejet;
a gyíkot is ! – igenis ! – szeretem!
- ahogy csöpp fején smaragd-koronát
viselve kő mögül kileskel –
az oroszlánt, mikor bömbölve fölkel
s nyújtózkodik - s az ölebet – igen,
az ölebet is szeretem…

A mindig-régi, mindig új tavaszt,
az absztrakt, tarkabarka őszt,
a pompás, zsarnoki nyarat,
ha fénye ősz fejemre tűz;
a morc, velem-vánszorgó, vén telet…
A tájat, hogyha tágas, ha szabdalt;
ha szendereg, ha villám szeli át;
erdő ölén a párzás mély dalát
s a morgást, ami zivatart jelez:
a torokhangú, súlyos zengzetet…

Az emberen Isten keze-nyomát,
stigmával-ékes homlokát;
a bűnöst és a bűntelent.
Igen – igenis – szeretem !
A gyereket, az öreget,
a bölcset és az ostobát,
bölcsőmet, ami régen szétesett,
botom – ha majd kezembe vándorol
megtartani az elmorzsolt, beteg,
merev gerincet… A csendet
hogyha békés, ha meleg
s nem kong, mint kriptasorban a magány;
a társas-zsongást s az egyedüllétet,
a zajt-lármát-ricsajt is, mivel – élet!

Ne szabd meg: kit és mit szeressek – kérlek !
Szeretem azt a macskát – ó, nagyon
és oly nagyon, nagyon-nagyon,
NAGYON SZERETLEK – téged!


v
Nyitva az ajtó, a kapu tárva
Mehetnél éppen… ki tudja hova
Emlékeidet szívedbe zárva
Cipelve jussod, határig, s tova

Küzdelmes évek erőssé tettek
Tudássá érett sok-sok gondolat
Fellengzős álmok semmibe vesztek
Másképpen látod már a dolgokat

Századok sora, tettekre hívott
Mindened adtad, mégsem volt elég
Ellenség veled száz csatát vívott
Oktalan harcból legyen már elég

Lelkesedésnek nyoma sem maradt
Elfárad, megtört valami benned
Menekülhetnél a kertek alatt
Valami itt tart, itt is kell lenned

Kapzsik kezére nem hagyhatsz hazát
Részekre tépték egykori álmunk
Meddig hallgassuk hitszegők szavát
Mutasd az utat, s mi melléd állunk

v
XIII.

Talán hülye voltam. De már késő.
Öledbe borítottam majdnem minden
keservem és gyűlöletem, félő

valami meghalt rég belőlem. Innen
rövid ösvény az őrület s halál,
amely talán mégiscsak megtalál
valahogy egyszer; most hiába intesz.

Lezser modorom látszat, ívbe feszül
idegemben a tett s lenni akar;
szivárvánnyá, szigorrá… ám hamar
elfáradok: kezem, lábam nehezül,

szemem előtt száraz levél zörög,
nyomom vihar söpri, ahol egyedül
álltam folyton s mindig magam mögött.


v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A mező Veronika-kendő:
töröld belé az arcodat!
Ne hitegesd magad, hogy e
földön más nyomod is marad.
S elég is ennyi. Ím, öregszik
elfáradt arcoddal a rét,
s kirohad fogaid közül
a virágmag-keserűség.
Vadvízzé simuló szemedre
majd jégkéreg-szemhéj tapad,
és pillaként verdes a nád a
tél nyugodt egei alatt.
A mező Veronika-kendő:
töröld meg verítékező
arcod benne - magába oldja
maró emléked a jövő.

v
...a Hermányiaknak ajánlom

Veresmarton lakik két olyan öregember, akik hunyorogva, titkolt szemvillanás mellett hamiskásan megjegyzik, hogy nem vének. A vénemberek, s  az egyivásúak már kinn vannak a templomkertben s az avas oldalon, és onnan lenézik a falubelieket. Azt is mesélik, hogy most már nyugodtan meghalhatnak. Mert életükben olyant láttak, amit sokan álmukban sem láthatnak meg. A falu élete és sorsa olyan, mint a szőttes kendő. Keresztül – kasul tartanak a szálak, egymáshoz szorulva, vagy lazultan engedve a feszítésnek. Folytonos húzd meg – ereszd meg. Néha nedves, néha száraz. Van egyszínű fonal, de van más szín is. A szálak anyaga is különböző. Mindent képes eltűrni, felakasztva vagy dörgölés alatt sem siránkozik. A kendő arra van amire szőtték. Semmi másra. A falu is arra van, semmi másra. Az öregek összenéznek, csettintenek. Ma többet nem beszélnek. 

v
A Napé is voltam,
olykor meg a Holdé,
ha szépen szólított,
a fénylő csillagé…

A szarvasfiú állt ott,
lábán ezüst patkót
viselt, szarván csillagot,
szőrén millió gyémánt ragyogott…

ő csupán jóízű szénáról álmodott.
v
Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyü sokk),
akár az eb... Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd százezernyi éve,
ma is künn kóborolnak még az éjbe',
mert hajtja őket véres indulat...
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad.

Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad.

S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott a testeden veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.

Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra rá se ránts - magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Ha azt legyűrni ész s erő kevés,
kinő a bundád, karmod és fogad! 
v
és elhagynak
tóarcú tegnapok
és kihunynak
éjem fonta
fények
és fakulnak
sokszájú
csillag-harapások
és tompulnak
kútmély-kongta
titok-érzések


v
Düledező kocsma viaskodik a Nemerével. Az öreg szél fitogtatja erejét, s bár korábban született, mint az ivó, úgy tűnik, hogy az „ifjú" kocsma győz, ahogy eddig mindig ebben az üvöltő orkánharcban. Zsindelyes kalapját csáléra eresztette, mint akinek már minden mindegy, vagy tán hogy székely csalafintasággal megtévessze a Nemere hegyén felébredt s most törni-zúzni akaró keleti szelet. A deszkapalánk is befelé indult, hogy ha esetleg mégis szükség lenne rá, támaszthassa a hűséggel őrzött falakat, amelyeket oly régóta szolgál.
Benn duruzsolnak a falusiak, már nemcsak férfiak, hanem asszonyok is ülnek jócskán az asztalok mellett. Petróleumlámpa fénye imbolyog, a még meg-megismétlődő áramszünetnek köszönhetően. Csilingelő hangon koccannak a poharak, s mert lejárt a 1848-as tilalom, már a sörösüvegek is össze-összeütik szájukat. Igaz, nem mindenki kocogtat a habzó itallal, inkább a fiatalabbak vetemednek erre az – öregek szerint – hazafiatlan cselekedetre.
A rozzant kapu egész nap kitámasztva áll, megkopott faragott léceivel szégyellve köszöntené a vendégeket, de még nyikorogni sincs alkalmatossága, olyan peckesre állította az öreg kocsmáros a rögzítő botot.
v
Hazafelé menet végigkószáltam a rég nem látott utcákat. Igaz, kerülővel, de nagy örömmel. Fütyörészve kerülgettem a kapuk elé kitett szemetes vödröket és hatalmasakat szippantottam a savanyú-hűvös levegőből. Megálltam a külvárosi kisutcák kidőlt kerítései előtt, játszottam a falhoz szorított árnyékommal. Egyszóval szörnyűmód itthon éreztem magam.
Tíz óra lehetett, mire hazaértem. Nem voltam álmos. Úgy éreztem, hogy most tudnék dolgozni, ezért nekiláttam. Egész éjszaka dolgoztam. Sokszor azon kaptam magam, hogy kifelé figyelek, mintha az apró neszekből akarnám fölépíteni a kinti sötétet itt benn a szobában. A lépések koppanásai mindent elárulnak a csöndben. Éjféltájban, éppen amikor kávét főztem, hogy megmozgassam lustuló gondolataimat és legyőzzem a most már hívatlan álom csábító rohamait, egy társaság vonult el az ablakom előtt, vidám robajjal. Talán megunták valahol, és másik helyre igyekeztek. Kisvártatva sikongatás, nevetés jelezte, hogy bizonyára valamelyikük belelépett a vízbe. Előző nap esett az eső és a sarkon, ahol legtöbbször nem égett a lámpa, olyan sötét volt, hogy azok, akik nem ismerősek ezen a részen, igencsak belelépnek az eső után összegyűlt tócsába, ott, ahol a régi járda kikopott a fordulóban.

v
Nefelejcs színeken
kibomlik szó a kékből.
Mama. És a szó megjelen.
Szőkén. Mindig szőkén int nekem.
S ugyanazon lépcsőn tűnik el.
Emlékemen.

Százhúsz évszak napjain érzett
árvaság lapoz át annyi tegnapon 
a mindig nélküled mába
szőke szép mosollyal, ha fájna
a való. A nélküled.
Itt a házban lépcső őrzi léptedet. 
Utolsó távolodásod. Árnyék.
Fordulónál szóltam: mama várj még!
Mennyi volt a lépcső és hova.
Mama nem tudtam. A gyermek ostoba.

Most a tájban a gyermek anyja messze.
Idő nem áll a hiányba. Ejt emlékezetbe.
Úgy játszik mintha játék lenne 
dallamon, sütemény illaton, tárgyakon.
Tünékeny az idő, a játék, a fájdalom.

Színe a szónak gyengít a hiányba.
A virágból. Mindig virágból. A mályva
gyöngyvirág lilája gyöngyfehér.
A szín ér hozzád, mama. Remél.
Mindig játékot remél a szín veled.
Dallamon, sütemény illaton,
mama fogta tárgyakon,
kőkereszten, lépcsőm lábnyomán.

S farkasréti kertben a zöldeken megáll
a most, a játék. Színek vissza a zongorán,
vissza a mosókonyha mesék
szivárvány szólamán.

Most a messze vizek
Ung, Laborc, Latorca, Inn lila színek
zenéje bölcsődalcsobogást játszik.
Hallom a színét. Csend. A másik,
a fekete hallgat el. Mama játszik.

v
– Alszol, öreg? – fordult a férje felé az asszony. Megigazította feje alatt a kispárnát, és lélekben felkészült a nagy beszélgetésre.
– Nem, nem alszom. Jár az agyam, mint a vekkeróra. – válaszolt a férfi és mereven nézte a plafonon azt a bizonyos pontot, amit tulajdonképpen nem is látott a sötétben.
– Jár hát, mert mindig, minden marhaságon felhúzod magad. Tudomásul kell venni, hogy a fiatalok másként gondolkodnak, mint mi. Maguknak csinálják, olyan lesz a világuk, amilyenné ők teszik. Nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy segítsük őket, amiben csak lehet, és ne álljunk az útjukba.
– Szállj le a katedráról, Mariskám! Legalább engem ne akarj kioktatni, ha már a világot nem is lehet megmenteni tőled!...
– Köszönöm, ez igazán jólesett… A tanítványaimtól, meg a kollégáktól kapom a virágcsokrokat, a gratuláló dísztáviratokat, a férjemtől meg a ledorongolást. Tudom, szerinted meg se érdemeltem ezt az elismerést, nem is dolgoztam meg érte… – mondta sértett önérzetét könnyekbe fojtva, és fejét a párnába fúrta.
– Látod, már megint túlzásban esel – simogatta meg a férfi a haját. – Ha így lenne, miért ültem volna heteken át a levéltárban a jelzeteket, idézeteket, forrásmunkákat keresgélve a tanulmányodhoz? Azt is felvállaltam, hogy begépelem a számítógépbe a kéziratodat, pedig hát nem is mindig olyan egyszerű kisilabizálni a kézírásodat, meg a rövidítéseidet.

v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
id. Benedek Jenő: Tehénfej
id. Benedek Jenő: Idegen
Illyés Gyula irta, hogy Trianon a franciáknak a kéjlaképités csodáját jelenti, nekünk magyaroknak pedig a gyászt, mert a Trianon palotában aláirt békeszerződés során vertek idegenbe minden harmadik magyart.  A magyar nemzet ezt a traumát mind a mai napig nem tudta sem feldolgozni sem megemészteni mert sem a Horthy  sem a II.VH-t követő időszakban a szellemi történelmi helyzetek erre lehetőséget sem adtak. A Horthy rendszernek egyik lényege volt a revizió, átitatva erős soviniszta érzelmekkel, ezért a reális szembenézés a Trianonhoz vezető úttal érthetően elmaradt. Elmaradt az elvesztett II.VH után is, mert egy olyan rendszer részei lettünk, melyben a „proletár internacionalizmus“  szellemtelensége ezt nem tette lehetővé.
Trianonról ma is érzelmi alapokon álló legendák, megfogalmazások léteznek igen sokszor a médiákban is melyek igazodnak egy réteg érzületéhez és ez a felfogás nem engedi a reális elemzések során megállapitott eredmények köztudatba való átmenetét. Pedig erre nemcsak szükség van, hanem az elkövetkezendő időszak egyik feladata a történelmi múltunk helyes értelmezése minden felesleges túlfűtöttségtől mentesen.
Trianonnal kapcsolatos legendák közé tartozik többek között a Kun Béla féle Tanácsköztársaság időszakának értékelése, Szabó Dezső által az Elsodort falu c művében megfogalmazott vádak a „hátország“ árulásáról.
Pedig a Trianonhoz vezető út igen messziről indul, és egyik fő oka a nemzetiségek létszáma, állapota, helyzete volt.
Magyarországon a nemzetiségek száma 1780-re már meghaladta a magyarok számát. A nemzetiségeken belül túlsulyba kerültek a szlávok, Erdélyben pedig lassan a románság lett a többségi nemzetiség a magyarral szemben. Erdélyben – mely nem volt Magyarország része, hiszen az 1848-as forradalom 12 pontja közül pont az utolsó mondta ki Erdéllyel való egyesülés vágyát, mely 1867 után következett be egyoldalúan - problémát jelentett az, hogy az erdélyi románokat hivatalosan nem tekintették soha nemzetiségnek, hiszen mindig három nemzetről (magyar, német, székely(!)) és négy vallásról beszéltek. (katolikus, unitárius, protestáns és görög-keleti – ortodox). A reformkor idején a nemzeti öntudat kialakulása csúcspontján kevesen észlelték a nemzetiségekben rejlő veszélyt, pedig olyanok figyelmeztettek erre mint Széchenyi István, a legnagyobb magyar a Magyar akadémia körül és a Hunnia cimű kiváló munkáiban, valamint Wesselényi Miklós a Szózat a szláv nemzetiség ügyén c. könyvében. Ebben a művében Wesselényi Miklós a Habsburg Birodalom föderalizálásának első programját dolgozta ki és nemcsak társadalmi reformokra, hanem a birodalom államszerkezetének és nemzetiségpolitikájának a módosítására is javaslatot tett. De Wesselényi sem mentes a XIX. században kialakult magyar nemzeti és nemzetiségpolitikai gondolkodástól. Wesselényi úgy gondolta,hogy a történelmi magyar állam határain belül, csak a magyar lehet „államalkotó”, és ahogy megfogalmazta: egyedül  a magyar lehet „polgári alkotmányunk s államunk fenntartására” alkalmasnak. Ahogy kifejezte a törvényhozásban és igazgatásban egy országon belül, „több nyelv nem létezhetik”. Wesselényi politikai elemzésének téves pontjai ellenére Széchenyivel együtt előrevetitették a nemzetiségiek jövőbeni viselkedését. Az 1848/49-es szabadságharc pedig világosan megmutatta, hogy a nemzetiségek, elsősorban a románok, szerbek, horvátok miként is gondolják, képzelik el a saját jövőjüket.
A kiegyezés után a magyar elképzelések jelentős része megvalósult, ujra egyesült Magyarország és Erdély, megtörtént az un. kiegyezés. De ez a kiegyezés csak a Habsburg uralkodóház és a magyar arisztokrácia között történt meg, mert elmaradt a nemzetiségekkel, és a társadalom többi rétegével való kiegyezés. A háttéralkukból pedig kihagyták a cseh nemzetet, pedig nemcsak létszámuk, hanem gazdasági helyzetük miatt  is indokolt lett volna – hiszen a későbbi Monarchia legfejletteb részéről volt szó.
A kiegyezés igy elég felemás állapotot eredményezett, kétségkivül sok pozitivummal a magyarok számára.
Tefner Zoltán nagyon pontosan fogalmazta meg, hogy „a Monarchiában a tizenegy népcsoport közül nem mindegyiknek volt ez a helyzet egyértelmű. Többen más jellegű politikai rendszert szerettek volna, amelyben nemzeti céljaikért hatékonyabban tudtak volna dolgozni. Ilyen csoportot alkotott a cseh nemzet, amely kimaradt az 1867. évi alkuból, s nem érvényesültek sem trialista, (Bécsből, Budapestről és Prágából irányított háromközpontú birodalom) sem föderalista reformtervei. A birodalomból kifelé kívánkoztak az olaszok is, rájuk az éppen születőben levő olasz nemzeti állam hatott nagy vonzerővel. Az Erdélyben nagy számban élő románság számára a kialakuló Románia hasonlót jelentett, mint az olaszoknak Garibaldi radikális-nemzeti mozgalma. Az utóbbiak csoportjához sorolhatók a magyar korona országterületén élő szerbek, akik a Balkán nagy részét belakó szerb nép részének tekintették magukat, s politikai pártjaik nagy része vérmes híve volt Nagy-Szerbia kialakításának.“ Azzal, hogy az 1867-es törvények a birodalom nyugati felén alapjában véve a centralista, s ennek következményeként bizonyos értelemben az abszolutisztikus rendszert vezették be, olyan ellentmondásokat keltettek a politikai rendszerben, amelyek az obstrukción kívül sok más engedetlenségi mozgalmat is szinte törvényszerűvé tettek. A föderációs elvekből a gyakorlatban nem sok maradt.
Különösen figyelmet érdemel a Monarchián belül a csehek helyzete, mert egy nagy történelmi múltú népről van szó, amely teljes egészében a birodalom határain belül élt az önálló államiság legcsekélyebb feltételei nélkül. A föderalizmus tehát, amely Hohenwart programjának a lényegét alkotta, a csehek egyértelmű politikai akaratnyilvánítása volt. Ez alkotta a cseh államjogi mozgalom lényegét. 1868 augusztusában meg is fogalmazták ezt programot abban a memorandumban, amelyben az állt, hogy a Vencel-korona országai, Csehország, Morvaország és Szilézia kapjanak különállást a Monarchián belül. Az úgynevezett cseh alapcikkely, a Fundamentenartikel 1871-ben ezt az elképzelést próbálta törvényerőre emeltetni az osztrák parlamentben, s elismertetni a Monarchia politikai vezetőivel mind a két birodalomrészben. A cseh tervezet a dualista rendszert alapvető elveiben kérdőjelezte volna meg. A cseh alapcikkely nagy önállóságot is követelt, például gazdasági természetű ügyekben. Ezeket a törekvéseket vétózták meg rendre a magyar politikai vezetök, nem látva a birodalom törékeny politikai lényegét.
Külpolitikában – melynek vezetője gróf Andrássy Gyula volt – elsősorban az oroszellenesség nyilvánult meg. (Az orosz álláspont az 1853-54. évi krími háborúban tanúsított oroszellenes osztrák fegyveres semlegesség miatt az elpusztítandó ellenfelek közé "emelte" a Habsburg Birodalmat is. Az oroszok szemében az oszmánok és az ausztriai németek mellett az 1867. évi kiegyezés után a magyarok is ellenséggé léptek elő. A dualizmus létrejötte közvetlen előidézője volt az 1867 nyarán Moszkvában szervezett - eredetileg etnográfiai kiállításnak indult - szláv kongresszusnak is. Ekkor születtek meg Oroszországban az első tekintélyes monográfiák e témában. A pánszlávizmus egyik szellemi atyja Nyikolaj Danyilevszkij, már a Magyar Királyságot olyan "politikai varangyként" jellemezte, amely "Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben". Danyilevszkij elgondolásai között már ekkor szerepelt egy szerb-horvát-szlovén állam, egy cseh-szlovák-morva királyság, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia. Kárpátalja pedig, szerinte, egyértelműen "ősi orosz föld". Az ily módon a Habsburg és az Oszmán Birodalom területén létrejövő, többnyire szláv államok tehát függetlenek maradtak volna. Csupán föderációt alkotnak, amelynek központja Konstantinápoly, "igazi" nevén: "Cárgrád". Ennek az államszövetségnek a segítségével Oroszország Európa fölött hegemóniához jut, s így az Amerikai Egyesült Államokkal meg fogja tudni teremteni a harmonikus világegyensúlyt!)
A Monarchia szempontjából az egyik fontos külpolitikai esemény az orosz-török háború volt. Az 1877–78-as orosz–török háborúban a török seregek megsemmisítô vereséget szenvedtek. A törökre kényszerített 1878. március 3-i San Stefanó-i béke azonban így is radikálisan átszabta a Balkán politikai térképét. (A béke során kizárólag orosz érdekek érvényesülnek) A San Stefanó-i békével az Oszmán Birodalom európai „hagyatékának" nagyrésze úgy osztatott fel, hogy azzal ismét Oroszország került stratégiailag előnyös helyzetbe. Nagy-Bulgáriában a békeszerződés értelmében orosz katonaság állomásozhatott, s a bolgár állami adminisztráció felépítésének a feladatát orosz „tanácsadókra" ruházták. Ilyen mértékű orosz befolyás egyetlen nagyhatalom számára sem volt elfogadható. A nyugati hatalmak ezért rákényszerítették Oroszországra azt, hogy a vitás kérdésekről nagyhatalmi konferencia döntsön.
Az 1878. június 13-tól július 13-ig Berlinben ülésező konferencia berlini kongresszusként vonult be a történelembe, melynek összehívása és megtartása Andrássy Gyula külpolitikai tevékenységének legkiemelkedőbb eseménye volt. Mint a monarchia első megbízottja olyan tanácskozásokon, melyeken Bismarck, Gorcsakov, Beaconsfield lord vettek részt, nemcsak kitűnően állta meg a helyét, hanem képes is volt álláspontjának érvényt szerezni.
A kongresszus legfontosabb döntése a San Stefanóban létrehozott nagy bolgár állam három részre osztása volt. Északon, Szófia környékén autonóm bolgár fejedelemség alakult, az ettől délre fekvő Kelet-Rumélia pedig félautonóm státust kapott. Végül a bolgárok, szerbek és görögök által egyaránt igényelt Macedónia, valamint a görögök és a bolgárok által követelt Trákia az albán területekkel és Tesszáliával együtt továbbra is török fennhatóság alatt maradt. Oroszország igy jelentősen veszitett, melynek eredménye volt, hogy kilépett a "Szent Szövetségből" mely Franciaország ellen irányult és még Metternich hozta "kalap" alá. Oroszország azonnal egyezményt kötött Franciaországgal és Oroszország részéről elkezdődött a pánszláv eszmék erőszakos felgyorsitása, és kemény propagandája a Monarchia területén élő szlávok körében, de azon kivül is. (Szerbia orosz befolyás alatt állt, és többször is provokált békétlenséget a Balkánon.) Kárpát-medencében az egyházi eredetű szláv politikai elit ellenségének tekintette a vármegyei hatalmat szilárdan kezében tartó magyar nemességet, és természetes szövetségesnek a szláv nagyhatalmat, Oroszországot tekintette. A csehek a trializmus magyar részről való megvétózása miatt egyre jobban Oroszország felé fordultak, mert benne látták nemzeti függetlenségük létrejöttét. A Monarchiából a lengyelek is kifelé tekintettek nehezitve a birodalom nemzetiségi problémáit.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az első világháború tulajdonképpen 1878-ban kezdődött. A „Berlini konferencia“ után 1879-ben Németország és a Monarchia oroszellenes éllel köt szövetséget mely "kettős szövetség" elnevezéssel került be a történelembe, majd Olaszországgal kiegészülve “hármas szövetséggé” alakult. Megkezdődött a nagyhatalmak tömbbe való szövetkezése és a nagyarányú  fegyverkezés. Európa elindult a végzetes világháború felé vezető döcögös úton.
A külpolitikai helyzet mellett a magyar nemzetiségi politika is előrevetitette a Monarchia felbomlását, mert a magyar belpolitika a nemzetiségekkel szemben nem volt sem helyes sem előnyös.
A világháború már csak a végső stáció volt a Monarchia megszűnésében, de a birodalom felbomlása és Magyarország határainak megváltozása a világháború nélkül is bekövetkezett volna. A történelmi Magyarország abban a formájában nem maradhatott fenn, és a területen lakó nemzetiségek már nem akartak együtt élni.  
A világháború után a győztes nagyhatalmak a területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni: az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét, de a győztesek ezt a két elvet érdekeik szerint alkalmazták, mely Magyarország számára tragikus eredménnyel járt, többek között azért is, mert a határok kijelölése nem az előzetesen hangoztatott etnikai elvek alapján történtek, hanem stratégiai célokat szolgáló kommunikációs és gazdasági érvek határozták meg, hiszen Csallóköz, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad vagy Beregszász miért került az utódállamokhoz, az, hogy a béke miért ebben a formájában valósult meg, annak semmi köze nincs az évszázados folyamatokhoz- ahogy ezt Ablonczy Balázs történész is kifejtette. Jól látható az, hogy a békekonferencián résztvevő győztes hatalmak szembefordultak azokkal az elvekkel, amelyek a háború utáni rendezés alapját jelentették volna. Röviddel a békekonferencia megnyitása után már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország korábbi elképzelései ellenére hogyan kívánja kezelni ezt a kérdést, hiszen Franciaország az első világháború utáni rendezést saját biztonsága megteremtésének kívánta alárendelni.
A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak.
A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket, Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, a román és a szerb képviselőket hallgatták meg, így csak az utódállamok startégiai, gazdasági érdekei érvényesültek, holott a nemzetiségi viszonyokat a győztesek jól ismerték, szakértőik pontosan tisztában voltak a helyzettel, ezt a békekonferencia vitái és egyértelműen mutatják. Ìgy a határokat nem etnikai alapon, hanem közlekedési, stratégiai és földrajzi szempontok figyelembevételével  alakitották ki. Ezt támasztja alá  a román-magyar határról a jugoszláv-román határmegállapító bizottság olasz képviselőjének világos kijelentése: "minden vasútvonalnak, amely elengedhetetlen egy ország gazdasága és stratégiai biztonsága szempontjából, az adott állam területén kell maradnia, még ha idegen lakosok lakta területen halad is át" De Jules Cambon ismert francia diplomata, hazája békedelegációjának tagjának kijelentése is azt bizonyítja, hogy Clemenceau teljes vehemenciával támogatta az utódállamok sokszor hamis adatokon nyugvó területi követeléseiket.
Az 1919-1921 évekre vonatkozóan megnyíltak a francia levéltárak melyekben a korszakra vonatkozó francia dokumentumokat kutatta Ádám Magda.
A történésznő egy interjú során kifejtette, hogy a franciák nem siettek publikálni a versailles-i – igy a Nagy-Trianon palotában aláirt magyar békeszerződés - dokumentumait, mert azokból egyértelműen kiderül, hogy Franciaország felelőssége az ezer sebből vérző versailles-i békerendszer létrehozásában óriási, annak rossz és súlyos következményei lesznek. Ezt a békekonferencia meghatározó személyiségei már a döntés meghozatalakor is tudták. Azzal is tisztában voltak, hogy a közreműködésükkel megalkotott Trianoni békeszerződés különösen sok igazságtalanságot tartalmaz.
Többek között azért is, mert a Nagy Trianon Palotában aláirt béke egy diktátum volt és a békekötést megelözően a Bizottság a nemzetiségek zsákmányszerzési követeléseit támogatta. Lloyd George a hires fontainebleaui memorandumában fogalmazta meg a következőket: „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt tenném, hogy, amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is realizálhatók”. Az angol miniszterelnök a londoni tanácskozáson még keményebben fogalmazott, amikor Philippe Berthelot-val, a francia delegáció vezetőjével vitázott, aki ellenezte a magyar békefeltételek revideálását: „Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr valóban azt hiszi, hogy béke uralkodik majd Közép-Európában, ha idővel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak és, hogy egész magyar közösségeket - barmok módjára - átadták Csehszlovákiának és Romániának egyszerűen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni?”
1/ Ego sum gallicus captivus – Francia menekültek Magyarországon, Budapest  1980 Európa,- Illyés Gyula elöszava
2/ Az ország lakossága az 1780-as években meghaladta a 9 milliót. Az ország lakói közül mintegy 3,5 millió volt a magyar, a románok 1,5 milliónyian, a szlovákok 1,2 milliónyian, a szétszórtan élő németek pedig 1,1 milliónyian lehettek. A horvátok számát 800 ezerre, a szerbekét 600 ezerre, az ukránokét és ruszinokét pedig 300 ezerre becsülhetjük. Körülbelül ugyanennyi volt az örmények, görögök és más népek összlétszáma is.
1840-ben ben Magyarország lakossága (Erdély nélkül) 9,94 millió, ebből 43,63% magyar, 16,94% szlovák, 10,25% német, és 12,22% román.
Erdély 1,7 milliós lakosságából 28% magyar, 13,11% német és 58,49% román.
3/ Külpolitika, népcsoport, tömegtájékoztatás –Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám
4/ Ablonczy Balázs beszélgetése Zahorán Csabával  2006.10.06
5/ „A bizottság feladata alapvetően abban állt , hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait kijelölje.”
6/ Ádám Magda: Francia diplomáciai iratok 1-3, Akadémiai Kiadó Budapest 2006.
7/ Új megvilágításban a Kárpát-medence I. világháború utáni története. Interjú Ádám Magda történésszel. - Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle XL évf. 2005.2. szám május.
8/ Interjú Ádám Magda történésszel- U.O



Aszalós Sándor
Trianonról
1905-1971
1
2
3
4
5
6
7
8
HAZÁM VAGY VÉGRE…

Haza csak ott van, hol jog is van….                                                                 (Petőfi)

Hazám vagy végre, csillag-arcu ország,
hol negyven évig koldus idegenként
lézengtem csak, s miként a többi szolgák,
lázongtam, a robotban nem pihenvén.
Többé nem földesúr, nem szolgabíró,
nem nagybankár, csendőr, besúgó földje, —
a vak fájdalmat negyven éve síró
szememről gyengéd ujjakkal töröld le!
A miénk vagy már, dolgozók hazája,
hadd símogassalak meg romjaidban,
viruljon kerted minden rózsafája,
daloljon madár minden lombjaidban,
nőjjön nagyobbra minden rokkant házad,
s a hidak: kedves kincsei szememnek,
íveljenek megint Pestől Budának.
Láss végre békés, bölcs, teremtő rendet!
Eke, pöröly, toll népei: mi vagyunk az
igaz fiaid, lehelj ránk, karolj át,
benned mi és Te mibennünk virulhatsz,
szabadság földje, édes Magyarország.
(1945)


RIGMUS

A szegény, ha nincs igénye,
az igének is szegénye.
Aki semmit nem mível,
be kell érje semmivel.

Kit jobbfelén megütöttek,
nagyobbat is visszaüthet!
De ki tartja balfelét,
mindörökre csak cseléd.



DON QUIJOTE

S ha egyszer ujra végigszánt a vész
tépett világunk bomló ráncain,
ha megint fegyvert fojtogat a kéz
véres csaták leomló sáncain,

ha tűzzel, gázzal ismét irt az ember
és dől a hulla ingó ormokon,
s gyászfátyolt ölt a testvér és rokon,
mert gyilkolunk süket, vak türelemmel,

jó, elmegyek, de girhes, vén lovon
a gáz, a tank, a léghajóhad ellen
s rozsdás sisak takarja homlokom,

a páncél alatt roskadjon a kanca,
kezemben lándzsa villogjon s mögöttem
a szél nyargaljon, mint hű Sancho Pansa.



TÖMEGSZÁLLÁS

Rongy és romok. Fakó falak.
Vén vakolatok omlanak.
Odvas zugokban gomba nő,
penészt arat a mord idő.
Itt minden már a tegnapé,
két ágy, egy roggyant kanapé
s a földön három szalmazsák
nyögi a fülledt éjszakát.
A görcsös zsákokon heten,
kettő a rossz kereveten
s öten a két ágy magasán,
megférve egymás szűk hasán.
Szagoktól pállott, zagyva tor,
(fintorogna az úri orr!)
hagymát emészt facér vasas,
mosónő paszulytól hasas,
a többi gyomra csak korog,
savanykás éhbűz párolog.
Bér s munka helyett rossz szavak,
evés helyett hát alszanak.
És lopnak is, mert élni kell:
az utcaseprő — míg vizel —
párnája alól kisgyerek
kicsen egy könyök kenyeret.
Döglődik itt a morál,
pap itt hiába prédikál,
mi „jámbor” volt és „tiszta”, „szent”,
itt régesrégen tönkrement.
Hómunkás kolbászról álmodik,
s hű hitvese az álmot itt
beváltja — ó, pompás falat! —
az ifjú pékinas alatt.
Szűzmárja venné csak zokon,
ki függ fölöttük a falon,
de, bár ő szeplőtlen fogan,
lenevet rájuk boldogan.



MAGÁNY

Mint kabinból kilépett űrhajós,
kinek az űri, romboló parányhad
„köldökzsinórját” elvágta, s ki most
a legszabadabb, sorstalan magánynak
foglya, mig él, — száguld a földinél
tágabb körökben, s majd holtan is épen,
s tudja, a földre vissza sohse tér:
elégne már — így élek, — légkörében.




TÜNEMÉNY

Mond, hol keressem a lehullt
augusztus-végi csillagot?
Merre vannak a csillag-temetők?
Jó, jó, tudom, csak egy meteorit,
egy kő vagy ércdarab, de én
zuhantában ragyogni láttam őt!



A JÖVEVÉNY

— Messziről jöttél, jövevény?
Arcod lágy. A mienk kemény.
Tekintetedben rémület.
Jobb lenne nekünk nélküled.

— Talán a hang, talán a fény
röpített. Mert nem jöttem én.
Csak itt találtam magamat
e mindig hűvös nap alatt.

— Ki hívott? — — Senki nem hívott.
— Menj innen. — — Mindjárt indulok.
Csak egy zsengét elültetek.
Árnyék leszek. Enyhüljetek.

— Nem kell nekünk a te dalod.
— De hiszen nektek dalolok.
— Nekünk
nem kell, csak ennek énekünk.


FÜTTYSZÓ A SÖTÉTBEN

Füttyszó volt mindez, a sötétben,
mert, hadd vallom be, mindig féltem,
még álmomban is, nemcsak ébren,
ezért volt minden vakmerésem.
Mi tette ezt, ha semmi vétkem?
A gyáva bátor szégyenében.

Hová, eltévedt, benyitottam,
senkire sem hasonlitottam;
élhettem volna jóllakottan,
élősdiekkel egy-nyirokban,
de hasonlitani akartam,
s nevemet hangosan kimondtam.

S mintha nevemre válaszolna,
visszhang morajlott: Menj pokolba,
mert meghempergetünk szurokba!
Padló pattogta: Hepp, apella!
Szú percegett, megváltók holta
s dögvész miatt engem okolva.

Az ős-ok! Az szült egyre újat.
Ezért kellett, hogy dalra gyujtsak,
füttyláncból fűzött vérbe bujjak,
abban riadtan meglapuljak
szorongó hittel: jő egy új nap,
s jöttén sorsom is megújulhat.

De nékem nem virradt meg égbolt,
kakas nem nékem kukorékolt,
porladtam csöndben, mint a rég holt,
nyomorékként, bár testem ép volt,
s ha virítottam volna néhol,
csak gyilkos kezén a vérfolt.

Ki vesztett el? Hol volt a népem?
Kinek lehelletében éltem?
Füttyöm dallamával fülében,
mért nem lelt rám a sötétben?
Anyám kezével fogva kézen
miért nem mentett meg? Miért nem?!

Sötétség kényre-kedvre foglya,
csak éveimben sokasodva,
vad, de sem erdeje, sem odva,
magam már puskavégre adva,
majd elfeledve, felfalatva,
kinek fütyültem fogvacogva?

Vétkes ha volnék, vezekelnék,
de vétlen nincs vétkemre mentség
ott, ahol füttyöm illetlenség.
Gyanús vándor, hivatlan vendég
tisztelje a ház házirendjét,
vagy próbáljon másutt szerencsét.



A HŐS LESZÁLLT A LÓRÓL…

A hős leszállt a lóról s titkon
keserveset nyögött.
— Heil! — intett büszkén, s bosszus szitkot
nyel el a bajsza mögött.

Térdén a páncél összekoccant,
(iksz-lába volt, be szép!)
szobájába kacsázott gyorsan
s ledobta vértezetét,

karját dörgölte és podagrás,
fonnyadt combjatövit,
s ásítozva pihent el asztmás,
hős kebelében a hit,

megoldá sérvkötőjét, aztán
— adassék tisztelet —
hős jobbjával farán kapargált,
mert fene mód viszketett

a nyeregtől, … borzongva nyelte
esti álomporát,
markával nyalkán kiemelte
hibátlan fogsorát,

remegve nézett ágy alá, hogy
nincs-e valaki ott,
majd bátran, mert senkit se látott,
temérdek napilapot

tett dunnájára s cvikkerével
díszítvén szemeit,
elégedetten olvasá el
aznapi hőstetteit.






EGY SZENVELGŐ IFJU HÖLGYHÖZ

Aggódó gonddal válogatom gyarló
szavaimat, én, megszeppent udvarló,
hogy most az egyszer hang se sértse meg
szemérmedet.

Tudom, szerinted minden tréfa trágár.
S mint mondtad, nem vagy holmi sarki Hágár,
sem presszó-Melissalina, — semminő
ily könnyű nő.

Hát elkerülni óhajtván a botrányt,
ma elhallgatom multamból a sok lányt,
akik nékem… vagyis…. vélem valának…
szégyen gyalázat!

S mely minden gömbölyded női idomba
belemarkol, most gubbaszt, mint a gomba:
itt unatkozik szemtelen kezem
saját térdemen.

S mint az ökör, vágy nélkül bámulok rád,
s bokáig érő, víhatatlan szoknyád
úgy tisztelem, mintha pap hordaná:
nem nyúlok alá.

S csak hallgatom: „Ó, mily rosszak a lányok
manapság Pesten! Bizony akárhányuk
a férfiakra kacéran kacag.
Ez mind: vacak!”

Az utálattól megremeg a vállad,
ahogy felsóhajtasz: „Az ilyen nő állat,
s a száj, mely férfiszáj alá való,
mind alávaló!”

Pírt kerget arcomba a gondolat, hogy
egyszer azt mondtam: „Most a combodat hogy
megcsókolnám!” …. Bölcs volt feleleted:
„Pfuj, maga beteg!”

S míly respektusra méltó az az elved,
hogy csak a beszédet szolgálja nyelved;
nyitott ajakkal a csók semmi más,
mint perverzitás.

Mi több, a nő még asszonyként se züllhet,
csak tűr egy s mást, mert másképp mégse szülhet:
a gyermekért szenvedi el a bús
kényszert a hús.

S hogy minden csín és szín és illat barbár;
te tanár vagy, nyelvész és irodalmár,
kihez méltatlan parázna nemi
vágyat kelteni.

Ó, mit tisztellek! De kimondom végre:
nem vagyok méltó ennyi tisztességre.
Ezért férjül sem ajánlom magam.
Ajánlom magam!



FÜTTYSZÓ A SÖTÉTBEN
című kötetből
Válogatott versek 1924-1971
v
v
v
v
v
v
v
v
v
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
id. Benedek Jenő: Tavasz
"A mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta..." Hajh, még Apácai Cseri János írta ezt. Azóta már sokféle Akadémiánk van, s ím ma is csak úgy vagyon, mint akkor. Jaj itt, ezerszer jaj a gondolatnak, s ma is így rivalkodnak a hatalmasok:
- "Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít; a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le." Zichy Nándor az Egyház hatalmát proklamálja. Wekerle Sándor kenetes hangon testálja az iskolát a papoknak. Polónyi el fogja csukatni azokat, akiknek új eszméktől fő a fejük. Temesvárott kopók falkája vesz űzőbe egy tanárt az ő elveiért. Debrecenben szocialistának bélyegeznek egy modern fejű tanárt. Pécsett el fognak csapni a jogi líceumból két vagy három istentelen szabadgondolkozó professzort. A legfőbb Akadémia dadogó grófokra les koszorúival. Budapesten, Kolozsvárott megdöbbenve lapul meg az az egy-két tanár, aki Európában vélte magát. Nem lehet mindezeket fölsorolni. Rajtunk, agyunkon, gondolatainkon a terror. A régi, az ősi, mely alatt összeroskadt Apácai Cseri János.
Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondolat harcol. Nálunk a gondolat ellen a - gondolatiszony. Bent akarnak tartani bennünket a múlt karámjában. És soha se volt még ilyen harcias és erős a reakció. Még Magyarországon sem.
A nagy circulus vitiosus. Uralkodik a politika, s a politika fölvetettjei kétségbeejtően visszamaradt fejű hullák. Ezek vívjanak a gondolat és a tanítás szabadságáért? Ezek védjék meg a gondolatot? Ők uralkodni és nyúzni akarnak. S a magyar tudománynak, iskolának s a magyar gondolatszabadságnak sorsa ma talán mostohább, mint Apácai Cseri János idejében volt.
Végleg kikapcsolják ezt az országot Európából. Aki gondolkozik s aki mer, az elveszett.
Hát jöjjön a gondolat rabsága. Hogy is mondta Apácai Cseri János: "De ha, és ezt én mondom, oly időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és annak tanítói egy batkára sem becsültetnek, azonnal kétségbe kell-e esnünk."
Ne essünk kétségbe, ha kétszázötven év óta sem változott itt semmi. Talán kijózanodik még ez az ország s elűzi a fekete lovagokat, kik hamis jelszavakkal nyakunkba ültek "a mi nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta."

Budapesti Napló 1906. június 1.
Ódi
/Ady Endre/
 

Ady Endre
A GONDOLAT ELLEN
v
próza, versek
v
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                              Bárdos László
                                                                                                                                           irodalomtörténész

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós

Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Szerkesztő: Kaskötő István
AZ ÉN BOLDOGÍTÓM   

   Nincs millió közt egy, kit a fene
Vak Ate így vett volna korbácslásba,
Ha megdühödve kapkod néha másba,
Azt megkönnyítni felkél istene.

    Ah, engemet nem véd őellene
Sem ég sem föld! E szörnyű bajvívásba
Ájúlva dűlök újabb ájúlásba;
S írt nem találok, mely enyhítene.

    Ámor megszánta, éltem kínjait,
S mond: Én enyhítem akit a Sors sújta.
S bérűl ölembe tette le Sophiet.

    És ím, miolta nékem áldást nyújta,
S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,
Nem érzem a Sors csapkodásait.

1809



A SONETTO MÚZSÁJA   

Mint a szerelmes járja szép párjával
Menüetje keccsel teljes lépteit,
S ígézi a szála torlott rendeit
Enyelgő vissza- s vissza-fordultával:

Honnom Ausonia narancsgallyával
Körűlölelve főm szép fürtjeit,
Úgy járom én kobzom lejtéseit,
Két négyét összefűzve két hármával.

Gerézd övedzi mostan homlokom;
Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,
Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;
Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,
S én őtet és hölgyét örökre zengem.

1809
v
v
BOR MELLETT   

Fogy az élet, s nemsokára
    Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
    S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
    Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
    Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
    Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
    Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
    Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
    Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
    Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
    Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
    S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
    Nyilt karod között lelem!

1788-1790







FÉNY ÉS HOMÁLY    

Cserey Miklóshoz
Szép a felduzzadt Ares táborában
Dicső nagy tettek által fényleni;
Az érc phalanxot béfeszíteni,
S ha kell, lerogyni a vérengző csatában.

Szebb, oh szebb! a nép véneinek sorában
Hatalmas szózattal mennydörgeni;
A hont, az elnyomottat, védeni,
S elfojtani a bűnt serkedő korában.

Miklós, Erdélynek lelkes nagy polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
S tölgyággal koszorúzza tettedet.

Szemem vakítja fényed nagy sugára.
Nem fénylek én, s azt én nem fájlalom -
Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

1811



MARGIT SZIGETÉN   

(1800 júl. 30-án.)
Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
Mondám, szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orcád neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Amor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

1811



v
Kattints, a kép nagyítható.
v
A KÖLTŐ   

Jót, roszat érez a barom, de hallgat,
Jót, roszat érez, s elbeszéli az ember;
Jót, roszat érez, s zengi a lant fia.
S ez tűzzel és lobogva, valami
Dagasztja keblét; nem mint a közember,
Ki csak szükségből s faggyal önt panaszt.
S amennyivel az ember több s nemesb,
Mint a mezők lakója: annyival
Több és nemesb a költő, mint azok.

megj. 1830



A VALLÁSTALAN  
Töredék

    Elázott szemmel s szánakozva nézem én
Az esztelenség vakmerő bolondjait,
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés
Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon
Kötözve tartja vért könyvező foglyait.

    Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb;
S kérkednek a bolondság csengetyűivel.
Nézd, - ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el,
S minden lépésünk távolyabb és távolyabb
Von el bennünket a megvakított sereg
Könnyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta el, s vastag homály,
S vakon s tipogva vonják rest lépéseket,
Amerre papjok a setétbe tévedez,
Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés
Előtt, édesség nélkűl töltik élteket.

    Ők így: de minket a Világosság vezérl,
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz
Papok sötétebb századinkban orrokon
Hurcolták a vak népet, mellyel ők
Világosb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad
Élet, balunknál a vígasság múlatoz;
Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,
Nem íjeszt földet renditő dördűleti:
Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el
A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan
S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.
Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet,
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az!
Hazám, barátom, istenem magam vagyok...

1786

v
v
v
A NYELVRONTÓK   

Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
    Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
A művész érzette magát, s Neked én fogok, úgy mond,
    Törvényt és példát adni, de nem te nekem.
S ím áll a roppant csarnok, s bizonyítja: ki több itt,
    A művész-e vagy a szolgai tompa szokás.

1810



A SZÉP ÉS A JÓ   

Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!
Veszett idő! veszett erkölcs! s te mételyünk,
oh átkozott Aesthézis!


v
v
id. Benedek Jenő: Költő
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Vajon van arányos szerelem, arányos gyűlölet?

„Aki megsuhint szalmaszállal, ne úgy büntesd, mintha megkorbácsolt volna!” Vagyis az arányos fokozatosság nélkül nincs igazság. Se jutalomban, se büntetésben. Csakhogy ez nem egészen így van.

Mondd, mennyire sirassam el azt a kislányt, akit elsodort, megfojtott a Tisza? Hát azt, akit holtan ástak ki Szecsuánban a földrengés után? Mondd, de őszintén: képes vagy tíz gyerek halálát tízszer olyan fájdalommal megkönnyezni? Hát nyolcvanezer halottat? Nyolcvanezerszeresen? Senki se szeret (és gyűlöl) ilyen arányosan.

...hátha valaki nem olvasta.
Bodor Pál
Diurnus
Klubháló
2008. május 29.
Talán még nem késő,
és a döntés még nem megmásíthatatlan. Ha mondjuk Kossuth Lajos reinkarnációja szólna néhány jó szót valamelyik európai uniós fórumon, hogy mégse Magyarországon épüljön fel a Mercedes Benz új gyára! Akkor még pislákolna tán valami halovány kis reménysugár, hogy valamikor kilábalunk a feneketlen mély válságból.
Mert köztudott, hogy nálunk válság van. Nem is akármilyen: mély és kilátástalan - ami itt van, az maga a halál. Úgyhogy, a tisztesség azt kívánja, hogy valaki hozzáértő hazafi még időben figyelmeztesse a Mercedest, és persze minden más befektetőt: be ne tegye a lábát Magyarországra!

Föld S Péter
Klubháló
2008. június 18.
Jaksity György
Index
Vélemény
2008. június 17.



Fogyatékos nemzet

Szokás mondani, hogy lovasnemzet (nemzeti vágta, vagy vágtázó nemzet, esetleg vágtázó halottkémek?), a borok országa (a tablettás alföldi vagy a díjnyertes tokaji, egri, villányi boroké?) vagy éppen sportnemzet vagyunk. Azt a butaságot, hogy a legtöbb Nobel-díjas országa vagyunk nem is mondom, mert arról az jut eszembe, hogy közülük csak egy élt Magyarországon tudományos karrierjének lényegét tekintve, a nagy részük pedig vegyes érzelmekkel gondolt, gondol a magyarságára, szóval ha a világ legokosabb emberei elmenekültek az országból, "elüldöződtek", akkor inkább ez a tény a fontos és nem az, hogy utána mi történt velük.
v
v
Egy becsületes író
Sánta Ferenc 1927-2008

Valamikor a hetvenes évek végén vagyunk, egy alföldi kisváros gimnáziumának magyartermét jótékonyan árnyékolják az utcai platánok, de azért száll a por, az aktuális párttitkár homlokát ráncolva lép ki a pártház bejáratán.
Épül a szocializmus.
Illetve valami épül.
Jó tanárunk lapozgat kicsit, majd a szemüvege fölött ránk pillant, s felteszi a kérdést, tessék, mi akarsz lenni, Gyugyu, az elnyomott, de tisztességes rabszolga vagy Tomoceuszkakatiti, az elnyomó, de ártatlan lény.


Tordy Géza lett a nemzet színésze

Tordy Géza Kossuth-díjas színművészt választották a nemzet színészévé a májusban elhunyt Raksányi Gellért helyére a címet viselő művészek szerdán Budapesten – jelentette be Jordán Tamás, a Nemzeti Színház leköszönő főigazgatója és Alföldi Róbert, a teátrum leendő vezetője.
A nemzet színészei - Avar István, Berek Kati, Bodrogi Gyula, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Király Levente, Komlós Juci, Máthé Erzsi, Psota Irén, Szabó Gyula és Törőcsik Mari - a korábbi alkalmakhoz hasonlóan ezúttal is a nyilvánosság teljes kizárásával ültek össze, hogy új tagot válasszanak a május 20-án elhunyt Raksányi Gellért helyére.

Tordy Géza
Nemzeti Szinház